“A szabadság korlátozása megdobja a kreatív energiát” – Legars interjú

Legars mesélt nekünk arról, milyen hosszú út vezetett a felvevős magnótól a hamarosan megjelenő első EP-ig. A történetben érintünk minden fontosabb állomást és tapasztalatot: inspiráló művészeket, a jó DJ definícióját, imPro-s kollaborációkat, a dalszövegírás buktatóit, a francia kultúra hatását és a jó menedzser jenetőségét.

– Mi volt az első meghatározó zenei élményed? 

kmb_2013_06_18_0456-Edit

Fotó: Krullik Marcell

Nem igazán emlékszem már, mi történt előbb, és mi később. Elég sok kép jut eszembe egyszerre. Jól emlékszem például, amikor a Budapesti Francia Intézet hanganyagai között kotorásztam. Végül Vanessa Paradis, Serge Gainsbourg és Etienne Daho albumait kikölcsönöztem kazettán, és miközben hallgattam őket körbe-körbe, arról álmodoztam, hogy egy nap én is zenész leszek. Érdekes, hogy számomra nem annyira a koncertek voltak meghatározók, mint inkább a képzelt randevúk egy-egy előadóval, miközben az anyagukat hallgattam a kisszobában. A legkorábbi zenei hatás egyébként valószínűleg a bátyám révén ért, aki a klasszikus zene megszállottja volt (végül zenetörténész lett belőle). Viszont hamar kialakult bennem egy dacreakció is, hogy “komolyzenét, na azt már nem!” Úgyhogy én az MTV-n lógtam álló nap, aztán elkezdtem gitáron játszani.

– DJ-zel a !szkafander és !TAPE bulikon, amik évek óta nagy népszerűségnek örvendenek. Szerinted mire kell figyelnie a DJ-nek, ha azt akarja, hogy a közönség jól érezze magát?

Talán önzőn hangzik, de mindenekelőtt arra, hogy saját maga élvezze a zenét, amit kever. Ha ez nincs meg, a kémia sem fog megszületni a közönséggel. Ugyanakkor igyekszem szem előtt tartani, amit Palotai Zsolt mondott egy beszélgetésünk alkalmával: egy számot nektek, egy számot magamnak. Így idővel kialakul az összhang, pláne, ha a közönség ismeri a profilodat. Hihetetlenül nagy kihívás egyensúlyt tartani abban, hogy az ember egyrészt önmegvalósít, közben azonban fabatkát sem ér, amit csinál, ha nincs hozzá hallgatósága. És mégis: ha nem tartja kezében a gyeplőt, nem alakul ki a, hogy is mondjam, DJ-karaktere sem.

– Mikor kezdtél zenét írni?

Valójában két időszakról kell beszélnünk. Először 15 évesen kezdtem el egy gitárral és két felvevős magnóval, meg egy raklapnyi kazettával, amiken egymásra vettem a sávokat. Akkoriban nem hogy szoftvereim nem voltak, de még a számítógép sem volt elterjedt. Mindenesetre több tucat számot megírtam a gimis évek alatt. Ezek javarészt pop számok voltak három-négy percben. Aztán jött az egyetem, és az irodalmat fontosabbnak éreztem. 2011-ben tértem vissza a zeneíráshoz, amikor egyszer csak villámként sújtott belém a gondolat, hogy egy nagyon fontos batyut elhagytam útközben, technikailag viszont sokkal több lehetőség áll a rendelkezésemre, mint annak idején. Úgyhogy ismét nekiláttam. Back to the mine!

– Mi inspirál zeneszerzés közben?

Az élet bármely területe inspirálóan hathat. Mások zenéi, a hozzáállásuk, világmegváltó beszélgetések a haverokkal. Aztán sokszor a közélet, a hangulat a pesti utcákon, az utazások. Sokszor a színpadi, például táncelőadásokhoz írt elektronikus művek terelnek új irányba. Sokat kaptam Fabrice Planquette és Gilles Gauvin Frenák Pálnak írt zenéitől. Ezeket nagyon mélyrehatóan megismertem, amikor a társulattal turnéztam éveken át. És persze a rengeteg deep house, amit hallgatok. Kiemelném Nina Kravizet, Caribou-t, Amiralit, a PillowTalkot, Hot Since 82-t, Francesca Lombardót, Maetrik/Maceo Plex-et vagy a Walker & Royce-t, akiknek a hangzásaitól néha szabályosan sokkot kapok, pedig némelyikük csak nemrég jelentet meg anyagokat. És bár ők jóval undergroundabb zenét írnak, mint amiben én gondolkozom, mégis ők hatnak rám a legerősebben.

– A track-jeid többségében van vokál. Te írod a szövegeket?

Igen. Kamaszkoromban egy egész, napi lebontású határidőnaplót írtam tele dalszövegekkel. Elsősorban angolul és magyarul írtam, de próbálkoztam a franciával is, ami baromi nagy kihívás volt, mert a nyelvtani szerkezete és az akkori tudásom nagyon sok korlátot állított elém. Ugyanakkor a szabadság korlátozása elképesztően megdobja az ember kreatív energiáját. Manapság is azon vagyok, hogy a szövegeim mind ritmikában, mind tartalomban “feszesek” legyenek. Imádok szöveget, vokált írni. Közben baromi könnyű félrecsúszni is velük, mert amint megjelenik az ének egy számban, meghatározza az egész trekket.

– Tanulmányaid egy részét Montréalban és Bordeaux-ban végezted, majd később több munkahelyed is francia vonatkozású volt. A zenédben milyen francia hatás van? 

Nagyon érdekes ez a kérdés, mert nem tudom pontosan megragadni a jelenséget. Mivel gyerekkorom óta jelen van a francia és frankofón kultúra az életemben, valahogy az egész lényemet átitatta még annak ellenére is, hogy nem szívesen élnék a mai Franciaországban. Ugyanakkor nyilván nem véletlen, hogy az első EP-m, amit saját kiadásban várhatóan egy-két héten belül megjelentetek, a Paris Périphérique címre hallgat, és úgy döntöttem némi külső segítséggel, hogy a címadó számból készül az első videóklip is, amelyen egy francia videóssal, Matthieu Vautrinnel közösen épp most dolgozunk. Furcsán hangzik, de van valami misztikusan sorsszerű abban, hogy pont egy francia nyelvű számon keresztül valósul meg az első összetettebb projektem, miközben legfőképpen angol nyelvűek a szövegeim.

– Milyen kollaborációk születtek imPro-s körökből?

Legfőképp egykori csoporttársammal, Sausage kollégával dolgozom együtt. Ahogy halad előre a kollabunk, egyre határozottabban úgy érzem, ebből még sok érdekes dolog születhet. Lassan egymáshoz csiszolódunk. Jelenleg egy három számos EP- n dolgozunk gőzerővel, kifejezetten a deep house sötét oldala felől ragadtuk meg a koncepciót. Úgy tervezzük, heteken belül kész lesz az anyag. Emellett több remixet készítettünk egymásnak Sazabióval. Kiemelném közülük a Lonelane-t, amire elég rendhagyó remixet sikerült készítenem. Megőriztem minden eredeti sávot, ugyanakkor vokált írtam hozzá. Nemrégiben pedig az Anez kért fel, hogy készítsek remixet, ez jelenleg kiadásra vár.

– A Frenák Pál Társulat művészeti menedzsereként dolgoztál. Tudom, hogy most producerként is nagyon foglalkoztat,  hogyan tudnád menedzselni magad, vagy honnan kaphatnál segítséget. Hol jársz a megfejtésben? 

A self-management nyilvánvalóan megkerülhetetlen, és erről az imPróban is sok szó esett. Akkoriban, és azóta is, elég sokat nyaggatom Ambrust, hogy hogyan is csináljam, és bár a válaszai nagyon lényegretörőek, sosem érzem úgy, hogy megtaláltam a megfelelő hozzáállást önmagam menedzseléséhez. Állandóan keresem a válaszokat, mert azt mindig is tudtam, hogy amíg te magad nem veszed kézbe a pályád alakítását, nem várhatod senkitől, hogy a segítségedre legyen. Azt hiszem, ha van rá mód, idővel mégis érdemes menedzsert találnia az embernek. Mert igaz ugyan, hogy a menedzsment részeként neked magadnak kell nagyon pontos irányokat szabnod, ugyanakkor eléggé tudathasadásos állapot, ha az ember egyszerre producer is meg menedzser is. Ez két teljesen külön szakma. Ahogyan az imPrótól nem várható el, hogy self-managert faragjon belőled, úgy pl. a Zeneipari Hivataltól sem azt várjuk, hogy tanítson meg zenei szerkezetet írni. Egyébként a Zeneipari Hivatal kurzusai szerintem akár meg is menthetik a zeneszerzőket, legalábbis az elektronikus színtéren. Elképesztően szerencsésnek érzem magam, hogy egy jelenleg végzős hallgatójuk, Iván Alexandra régebbről ismert barátom, és bő két éve figyeli a fejlődésemet. Nemrégiben úgy döntöttünk, szorosabbra fogjuk az együttműködésünket. Itt jön azonban képbe a self-management jelentősége is: valójában már vagy’ egy éve kigondoltam, hogy Szandra ideális partner lehetne majd a számomra, és azon voltam, hogy a lehető legkevésbé direkt módon tereljem őt a menedzselésem felé, mert egyértelmű volt, hogy baromi jó érzéke van hozzá, és szenvedélyesen érdekli ez a szakma. Eképpen végülis előkészítettem magamnak a terepet. Szandra jól ismer, azonosul a zenémmel (ez mindkettőnk számára irtó fontos), megbízom benne. Frenák Pali mellett pedig nagyon pontosan megtanultam, hogy mi az, ami elvárható egy menedzsertől, és mi az, ami nem! A legfontosabb tétel talán az, hogy mindaddig, amíg te magad nem tudod, mit akarsz, a világ legjobb menedzsere sem tehet producerként boldoggá. Ugyanakkor egy menedzser, aki nálad feltehetően jobban ismeri a közeget, amibe a zenéd beágyazódik, nagyon jól terelgethet, segíthet a döntések meghozatalában. Valahol itt tartunk most Szandrával: igyekszünk meghozni a megfelelő döntéseket, iszonyúan sokat agyalunk együtt, és próbáljuk meghatározni, mi az, ami nekem való, és mi az, ami nem. Próbáljuk kitalálni, ki is vagyok, mint zenei producer.

– Van számodra meghódítandó csúcs zenei producerként? 

Sok elképzelésem van, de nem tudom, mit tekintsek “meghódítandó csúcsnak”. Az az érzésem, hogy az út során vannak előre kigondolt csúcsok, amik aztán nem is számítanak, amikor meghódítja őket az ember, és simán el tudom képzelni, hogy akadnak olyan eredmények, amelyeknek a jelentőségére utólag jön rá az ember. Mindenesetre a kollaboráció, mint olyan, nagyon érdekel. Már több mint egy éve dolgozom például Nagy Csilla táncos-koreográfussal, akinek több projektjéhez, darabjához, performanszához írtam zenét. Szerintem ő nem is tudja, milyen sokat tanultam a közös munkáinkból. Ezt mindenképpen folytatni szeretném, hogy minél több irányból gyűjthessek tapasztalatokat, mert a műfajok közötti átjárás minden bizonnyal elmélyíti az ember zenéről alkotott képét, kifejezési formáit. Van persze olyan tánczenei példakép is, akivel ha együtt dolgozhatnék, az maga lenne a kánaán. Ők Benoit & Sergio, akiket már-már bálványozok, és akiknek a személyes útját is nagyon közel érzem a sajátomhoz. Ha egy szép napon velük dolgozhatnék, biztos vagyok benne, hogy úgy érezném, végre letettem valamit az asztalra. 

Legars Soundcloud
Legars Facebook
Legars Mixcloud

CÍMKÉK:

Nincs hozzászólás

Szólj hozzá te is!